Csipke és kard - Medici Katalin kémnői mindenre elszántak, hogy megtalálják királyuk gyilkosát - Csábító intrikák

Csipke és kard - Medici Katalin kémnői mindenre elszántak, hogy megtalálják királyuk gyilkosát - Csábító intrikák

A báj a legerősebb fegyverük, a ravaszság a csalhatatlan szövetségesük. Senki és semmi nem állíthatja meg Medici Katalin udvarhölgyeit. Fényűzés és nyomor, katolikusok és hugenották, elegáns hölgyek és durva katonák kavargó egyvelege jellemzi a reneszánsz Párizst. Medici Katalin kénytelen a csodálatos Diane de Poitiers-vel osztozni a férjén, II. Henriken, dúl a Habsburgok ellen vívott itáliai háború, és egyre nő a reformáltak száma. Amikor Nostradamus kissé homályos jóslatával előrevetíti a király halálát, Medici Katalin az egyetlen, aki komolyan veszi. A tragédia bekövetkezte után a kétségbeesett királyné összegyűjti legravaszabb és legérzékibb udvarhölgyeit, hogy segítsék kézre keríteni férje gyilkosát. Olyan nőket gyűjt egybe, akik nem félnek akár a testüket is bevetni a cél érdekében… Muriel Romana nagy ívű történelmi tetralógiájának, A fűzők és páncélok sorozatnak első része, a Csipke és kard izgalmas és érzéki utazásra invitál bennünket a hatalmi játszmákkal és ármánykodással átszőtt 16. századi francia udvarba. „– Hallgatom, gyermekem. Louise összekulcsolta a kezét, és felnézett rá. – A paráznaság bűnébe estem Montgomery gróffal, eminenciás uram. – Élvezetét lelte benne, gyermekem? A nő az alsó ajkába harapott, mint egy vétket elkövetett kislány. – Nem, mert önre gondoltam közben, eminenciás uram. – Rám?! – kérdezte csodálkozva a bíboros. – Igen! – Louise könyörgő pillantással nézett fel rá. – Csak a szépsége járt a fejemben… a jósága, amelytől átszellemül az arca, eminenciás uram. – Ez bizony bűnnek hangzik, gyermekem. A nő megragadta a csuklóját, és lázasan megcsókolta a kezét. – Megvallom, elkövettem ezt a bűnt, eminenciás uram, és egyetlen pillanatot sem tudnék már elviselni, ha nem kapok feloldozást öntől. Louise nem értette, hogyan képes továbbra is mosolyogni annak ellenére, hogy az undortól hányinger kerülgette. A teste magától cselekedett, az elméje pedig távolról figyelte ezt. – Könyörgök, eminenciás uram! A bíboros csillogó szemmel megsimogatta a haját. – Olyan feloldozást kap tőlem, amelyet nem egyhamar fog elfelejteni…”