Volt egyszer egy

Volt egyszer egy

Ennek a kemencének volt egy búbja, búbos kemence volt. (Olyan, mint a búbos vöcsök, csak nagyobb volt és nem repült.)

Volt még egy kéménye és egy szája.

A kémény a búb mellől nőtt ki, nyújtotta magát fölfele - azt hihette, aki látta, hogy versenyez a nyárfával - közben rekedten krákogott, kormos volt a torka.

A szája tátva volt a kemencének, és benne volt az üres.

Nem sütöttek már ott duzzogó cipókat, púpjanőtt kenyereket.

Nem tették lapátra a rengő, dagasztott kenyértésztát, nem suttyantották parázsra, káposztalevélre, nem kukucsálták, hogy sül-e már a madár-kenyér, nem szedték ki kapkodva, hogy jujjdeforró, a piculáját, nem suppogtatták a végén, hogy lehulljon az égettje.

S hogy mindezt nem csinálták, annak egy bolt volt az oka.

Olyan bolt, amiben vehettél egérfogót, körtekompótot, volt benne kenyér is, cipó is, minden, ami kell.

Az emberek hát a boltból vették a egérfogót, körtekompótot, onnan a kenyeret, a cipót, mindent ami kell.

Ezért nem kellett már a kemencében sütni a kenyeret.

Így a kemence csak volt: lehetett benézni tátott száján, lecsúszni a púpján, leülni melléje egyik felén, leülni melléje másik felén. Ennyit lehetett.

Megunta ezt a kemence kéménye, egy szép napon gondolt egyet, s szörcsögtetni kezdett:

- Szrccs, szrccs, szrccs - égbenyújtott nyakába, mint szívókán szívta be az égen járó felhőket.

A szép, kövér felhődarabok a kéményen keresztül behuppantak a kemencébe, kicsi duzzogó cipókká váltak, púpjanőtt kenyerekké.

Csak felhőből voltak, nem dagasztott lisztből.

Az emberek kiszaladtak házaikból, ki a boltból, hagyták az egérfogót, az egeret, a boltost, a boltosnét, mentek a sült felhőszag után, az beköltözött az orrukba, s orruknál fogva vezette, kacskaringóztatta őket, s egyszer csak ott találták magukat a kemence tele szája előtt, és csak ették, ették a felhőcipókat.

Miközben ették, valami szép könnyűséget éreztek, a talpukról lemaradt a föld, a házat, boltot, kemencét már föntről látták, és lebegtek az égen a felhőfaló emberek.