Ókút

Ókút

"Hajdani házunk udvarán számtalan apró kavics tarkállott egy sarokban. Ha esett, felfénylettek a kövecskék, amelyek mi mások lehettek volna, mint drágakövek, mentem volna minden zivatar után kincset gyűjteni, csakhogy tilos volt. Apám, anyám elmondta, a kert kavicsos sarkában valamikor ókút volt, amelyet réges-rég betemettek már, mégsem szabad megközelíteni, mert az ókutak álnokok, a föld bármikor megnyílhat a ráhágó alatt, s már zuhan is: behörpöli a mélység. Nehéz fogadalom volt, de álltam, megígértem, hogy kerülöm a sarkot. Én nem rettegtem az ókúttól, hanem vágytam belé, azt gondoltam, csodálatosabb élmény aligha lehet a lassú süllyedésnél, a látható kutak varázsa is vonzott, hát még az ilyen láthatatlané, amelynek bármi lehet a fenekén. Bármi, esetleg önmagam, én állok odalenn, a törpekirály aranyrudat kalapál, én meg ránevetek saját magamra.

Mikor ezeket a sorokat írom, már senkim nem él, akinek szava megállíthatna. Akár táncolhatok is az ókút tetején, nem riasztok meg vele senkit, mert nincs is senkim, csak a mindent megőrző emléke a gyermekkor abszolút biztonságának, a háznak, ahol nem volt határvonal valóság és látomás között, ahol két elvetélt író házasságából megszülettem, felnőttem és megpróbáltam rögzíteni életem első tíz esztendejének irreálisan gyönyörű, boldogítóan abszurd szereplőgárdáját, színpadképét és kulisszáit."