KARTAL KALANDOS ESKÜVŐJE

KARTAL KALANDOS ESKÜVŐJE

Miközben az egereket itatta megint, csak a ládát vizsgálgatta, ámbár jószerével az ajtót vagy akár a nagy karosszéket is vizsgálhatta volna. De mégsem. Mert lám csak, lám, ahogy a nehéz láda hátsó lapját szemügyre vette, akkor látta csak, hogy abból a két szélén két vaspánt nyúlik ki. Az a két vaspánt pedig a padlóhoz van csavarozba nagy, erős csavarokkal. Még egyszer megdöngette a ládát - és tudta már, hogy az nem igai láda: hanem csak takar valamit. Talán egy lejáratot? A szabadulás útját? Csakhogy a lakat igazi lakat! Ki tudja, mikor és hogyan nyílik rajta? Most rátapasztotta fülét a láda tetejére. Hallgatózott, hátha hangokat hall. De csak valami távoli, messzi zúgás jutott a füléhez. Mint mikor a kagylóban meghalljuk a tenger zúgását. Észre sem vette, a sok sírásban, az izgatott kutatásban, a ládával való izgatott bíbelődésben eltelt az egész nap. Mire odakint bealkonyult, már szédelgett az éhségtől. Újra meg újra nekiesett az ajtónak. A rácsos ablakon át számtalanszor lekiabált az urvarra. Most már az őrállóhoz is át-átszólt, szólj az uradnak, éhes vagyok, jöjjön valaki, hozzád beszélek, te mulya - de sehonnan semmi válasz.
Mintha süketek volnának. Mintha ő nem is létezne.