Egy mondat a szabadságról

Egy mondat a szabadságról

„Markó Béla nemcsak gondolatgazdagságával, formai sokrétűségével, a kisebbségi sorsban is egyetemes szempontokat hangsúlyozó látásmódjával győzi meg az olvasót, hanem magasrendű művészi autonómiájának hitelével is. Ritka példáját nyújtja annak a szellemi típusnak, amely a politikai becsületességgel végzett nyilvános szerep lezárása után képes volt a verbális közéleti ’kéregbeszéd’ síkjáról a személyes hangütést sem restellő, az egyén nyomorúságát és hitbéli gyötrelmeit is megszólaltató beszéd magasába emelkedni. Markó Béla politikai szerepvállalása előtt is jóravaló költőként él az emlékezetben –, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett.” Báthori Csaba „Legalább egyszer át kell úszni a túlsó partra. Nem az életem múlik ezen, hanem a halálom. Mert hát valójában nem kötelező. Mi tagadás, a rövidebb átmérőt választottam. Mint mondtam, rossz úszó vagyok. Tudom, vissza lehetne fordulni még most is. De nem. Végül a hatalmas, ám minden bizonnyal csak képzelt kráternyílás fölött, éppen középen kezd elfogyni az erőm. Körülbelül ott, ahonnan visszatérni pontosan annyi, mint úszni tovább. Fölöttem irdatlan ég. Alattam egyre kevésbé rugalmas a víz. A parton zsivaj. Zöld a víz, zöld a fű, zöldek a fák. Mostantól fogva már nincs választásom. És ez a jó. Meglepően jó. Fáj mindenem. Egyszerű lett az élet. Eltűnt a kapkodás. Nehéz hátranéznem, túl sok energiámba kerül. Látom a közeledő partot. A karcsapások nyomot hagynak a vízen, mint puha viaszhengeren.” (Átúszni a Szent Anna-tavat)