Nőket néző képek

Nőket néző képek

A rendhagyó kötetben a költő különböző korokban élő, különböző nációjú, életkorú, szellemi és lelki adottságú, más és más problémákkal küzdő nőknek adja kölcsön a hangját, hogy vallhassanak arról, mikor és hol mit jelenthet, jelenthetett nőként élni.
A 48 fiktív szerző a nőnek lenni igen sok verzióját jeleníti meg, a szokványostól a szélsőségesig. Van köztük ötéves lányka Nagykovácsiból, önérzetes idős iparmágnás hölgy a két háború közti Németországból, a celebvilágot megtagadó brit punk-énekesnő, a kistestvéreit a holtak szellemétől óvó mexikói nagylány, gyilkos unalomban élő alabamai háziasszony, mégsem az apácasorsot választó középkori francia nemes kisasszony, megháborodott elméjű világháborús özvegy, akaratos kis exrabszolganő az Indiai-óceán szigetvilágából, extravagáns bécsi jelmeztervező, a netbe belevesző amerikai szájberlány – és még sokan mások. Ezt a tarka nőgyülekezetet nem csupán nemük fogja össze: sorsuk a történelem valamely pregnáns eseményének, traumájának, trendjének vagy értékének lenyomata – némelyek konkrét szituációkat (mint a tűzhalált halt indiai mártírfeleség vagy a saját anyját beperelő brit bírónő esete), mások tipikus helyzeteket jelenítenek meg (mint a fasizmus elől az USA-ba szökő német színésznő vagy a panelgettóból jobb sorsra vágyó szakmunkáslány esete).
A kötetben minden nőalak történetét hármas egység, két szöveg és egy kép mondja el: a vers; a kis életrajz, ami kultúrtörténeti összefüggésbe ágyazza a nőalakot; és a kollázs, ami általánosabb gondolati-esztétikai kontextusba helyezi a szövegeket.

RÉSZLETEK A KÖNYVBŐL:
Gustavia von Himmelburg
1899, Düsseldorf, Németország

NEM TUDHATOD
Nem tudhatod,
miféle orrot viseltem.
Hetyke-fitost, vagy
ugyanilyen lágyultan lógó
hústalan húst, viasz-szatyrot,
nedvesen, erezetten.
Nem tudhatod,
mennyire megérdemelten
fennhordható fő
maradványa kepeszt utolsó
merev erejével foszlott,
konok önérzetemben.

Gustavia von Himmelburg – A szép kort megérő arisztokrata nő méltósággal viseli az orbáncot, ami végképp elcsúfítja a korábban is inkább komoly, mint szép vonásait. Családtagjaival lefátyolozva érintkezik, egyéb rokonokkal, ismerősökkel egy paraván mögé ülve beszél. Miután első férje meghal, Gustavia maga veszi át a Himmelburg Gépgyár irányítását, és a paraván mögül vezeti az igazgatótanács üléseit is. Így találkozik a második, majd annak halála után a harmadik férjével is, akik csakúgy rajonganak érte, mint az első, aki Királynőmnek szólította, és kinek családnevét Gustavia nem dobja el többé, későbbi két házasságában sem. Ezt a megrendítő kis verset egy rokon bakfis leány impertinens megjegyzésére írja válaszul. Az unokahúgocska, meghallgatva a drámai hangú felolvasást, szégyenpír lepte arccal kér bocsánatot a paravántól, majd a szobából kilépve lelkesen fölkiált: „Ah, valóban az, valóban: Királynő!”