Bejelentkezés
Árukereső, a hiteles vásárlási kalauz
Kategóriák
Segíthetünk?
Kérdése van, elakadt a rendelésben?
Segítünk! Telefon: (+36-1) 370-55-40
Hírlevél
"A néma mesterektől sokat lehet tanulni." /magyar közmondás/




Facebook oldalunk
Nálunk bankkártyával is fizethet!
Kártyás fizetés szolgáltatója:

Elfogadott kártyák:

Bankkártyás fizetés feltételei
Bankkártyás fizetés gyakran ismételt kérdései
Árukereső.hu Árukereső, a hiteles vásárlási kalauz
LESLIE L. LAWRENCE: ÁLMAIM ASSZONYA - MOGYORÓALLERGIA / BÁTHORY ORSI TÖRTÉNETEI
-25%


cím: ÁLMAIM ASSZONYA - MOGYORÓALLERGIA / BÁTHORY ORSI TÖRTÉNETEI
szerző: LESLIE L. LAWRENCE
kiadó: STUDIUM PLUSZ
kiadás éve: 2012
súlya: 700 gramm
Dimenzió: 122 mm * 200 mm * 55 mm
Terjedelme: 768 oldal
ISBN: 9786155054471
   
ára: 2999 Ft
kedvezmény: 25%
internetes ár: 2249 Ft
   
Belelapozás

Leslie L. Lawrence: Báthory Orsi történetei - Álmaim Asszonya

 

4

 

Mi­e­lőtt rá­tér­nék er­re a csú­nya ügy­re, el kell mon­da­nom, hogy az álom­be­li lá­to­más már jó ide­je szü­ne­tel­tet­te a te­vé­keny­sé­gét. Mint­ha meg­sér­tő­dött vol­na, rám sem ba­gó­zott. Úgy ki­ko­pott az ál­ma­im­ból, mint a ha­mis már­ka­jel­zés. Én meg las­san kezd­tem el­fe­lej­te­ni a tó­nál tör­tén­te­ket.

    Mon­da­nom sem kell, hogy Mary-Lou at­tól a nap­tól kezd­ve nem állt szó­ba ve­lem. És Zsi­ráf sem erő­sza­kos­ko­dott. A Zsi­ráf nem iz­ga­tott – kap­jon sér­vet a nász­éj­sza­ká­ján! – Mary-Lou azon­ban ki­fe­je­zet­ten bos­­szan­tott. Még ne­ki áll fel­jebb! Ös­­sze­szö­vet­ke­zett az­zal az idi­ó­tá­val, s most úgy tesz, mint­ha én nem ér­te­ném a vic­cet. Ar­ra gon­dol­tam, hogy tör­lesz­te­nem kel­le­ne ne­ki va­la­hogy, de az­tán hagy­tam az egé­szet a fe­né­be.

    Mr. Nortonnal sem ta­lál­koz­tam töb­bé. Né­hány­szor lát­tam ugyan, amint el­húz a kö­ze­lem­ben a ke­rék­pár­ján, de egy­szer sem állt meg, csak meg­bic­cen­tet­te a fe­jét. Ké­sőbb tud­tam meg, hogy Mitchell se­riff ma­gá­hoz hí­vat­ta és el­be­szél­ge­tett ve­le. El­mond­ta ne­ki, hogy szí­ve­sen lát­ják a vá­ros­ban, el­vég­re szük­ség van me­den­ce­tisz­tí­tó­ra, de hogy bé­ké­ben él­hes­sen köz­tünk, al­kal­maz­kod­nia kell hoz­zánk. Töb­bek kö­zött ke­rül­nie kell a kis­lány­ok tár­sa­sá­gát, mert az nem szül jó vért. Ő ter­mé­sze­te­sen nem akar­ja gya­nú­sí­ta­ni sem­mi­vel, de az em­be­rek er­re­fe­lé gya­nak­vó­ak, nem csí­pik az ide­ge­ne­ket, és ha tör­té­nik va­la­mi, el­ső dol­guk, hogy meg­pró­bál­ják a jö­ve­vé­nyek nya­ká­ba varr­ni. Mr. Norton er­re el­sá­padt, meg­kö­szön­te a se­riff­nek a fi­gyel­mez­te­tést, és mes­­szi­re ke­rül­te a lá­nyo­kat, köz­tük en­gem is.

    Nos, a do­log úgy tör­tént, hogy Mr. Peters ép­pen az órá­ját tar­tot­ta, ami­kor be­jött a te­rem­be az a nő. Előbb csak nyi­kor­gott a te­rem aj­ta­ja – er­re még sen­ki nem fi­gyelt fel –, az­tán ki­nyí­lott, és be­lé­pett raj­ta egy fi­a­tal, majd­nem tel­je­sen me­zí­te­len nő. An­­nyi­ra az volt, hogy min­de­ne ki­lát­szott, ami­nek nem lett vol­na sza­bad.

    Ami ez­után kö­vet­ke­zett, az olyan gyor­san tör­tént, hogy meg sem tud­tunk muk­kan­ni a meg­le­pe­tés­től. A nő fi­a­tal volt, telt­ido­mú, ahogy a köny­vek­ben mon­da­ni szo­kás, és vé­res volt, mint­ha va­la­ki meg­szur­kál­ta vol­na.

    Ar­ra em­lék­szem csak, hogy né­hány má­sod­perc­cel a meg­je­le­né­se után si­kol­toz­ni kez­dett va­la­ki, töb­ben kö­vet­ték, vé­gül to­tál si­kol­to­zás és or­dí­to­zás töl­töt­te be a ter­met. A nő egy jó­ko­ra kést tar­tott a ke­zé­ben, és a he­gyét Peters ta­nár úr­ra sze­gez­te.

    Mr. Peters is or­dí­tott egyet, az­tán a nő fe­lé tár­ta a kar­ját – ko­ránt­sem azért, hogy át­ölel­je, in­kább vé­de­ni akar­ta ma­gát és ta­lán ben­nün­ket is a nő ké­sé­től.

    –  Vanessa! – ki­ál­tot­ta két­ség­beeset­ten. – Vanessa… Mit ke­re­sel te itt? Jézusom… Vanessa!

    A Vanessa ne­vű nő a vé­res kés­sel le­tér­delt Mr. Peters elé, és fe­lé nyúj­tot­ta a ke­zét.

    –  Ölj meg, Bert. Ölj meg, ha nem sze­retsz!

    Mr. Peters nem öl­te meg, ha­nem az ab­lak­hoz ug­rott, le­tép­te a füg­gö­nyét, és be­bur­kol­ta ve­le a vé­res tes­tet.

    A Vanessa ne­vű nő et­től azon­ban nem­hogy meg­nyu­go­dott vol­na, ha­nem is­mét fe­nye­ge­tőz­ni kez­dett. Egyet­len rán­tás­sal le­tép­te ma­gá­ról a füg­gönyt, és Mr. Peters fe­lé szúrt a kés­sel.

    El is ta­lál­ta. Lát­tam, hogy Mr. Peters meg­inog, és hó­fe­hér pó­ló­ja úgy el­kezd vö­rö­söd­ni, mint­ha pi­ros fes­ték fröc­­csent vol­na rá. Hal­lot­tam, hogy a há­tam mö­gött egy­re erő­sebb lesz az or­dí­to­zás és a si­kol­to­zás. És ak­kor, ki tud­ja, mi­lyen erő­től ve­zérel­ve lép­tem ket­tőt elő­re, s így meg­kö­ze­lí­tet­tem a kés­sel ha­do­ná­szó nőt. Ki­nyúj­tot­tam a ka­rom és rá­ri­vall­tam:

    –  Vanessa! Ide azt a kést!

    Ez az­tán en­gem is óri­á­si meg­le­pe­tés­sel és egyút­tal fé­le­lem­mel töl­tött el. Egy­ál­ta­lán nem akar­tam én be­le­avat­koz­ni a do­log­ba, nem én, az egye­dü­li, amit akar­tam, hogy ki­ke­rül­jek az osz­tály­te­rem­ből és el­húz­zak a kö­zel­ből. Még­hoz­zá azon­nal. Nem­rég tör­tént egy kö­ze­li kis­vá­ros is­ko­lá­já­ban, hogy egy ko­ráb­bi di­ák­juk be­vitt az épü­let­be né­hány gép­pisz­tolyt, ké­zi­grá­ná­tot, mifenét, majd mód­sze­re­sen va­dász­ni kez­dett a benn­lé­vők­re. Mi­re le­lőt­ték, már ki­lenc ál­do­za­ta he­vert hol­tan a pad­lón.

    Ilyes­mi­re gon­dol­tam itt is, és más­ra sem tö­re­ked­tem, mint hogy el­húz­zam on­nan a csí­kot, és ezt is tet­tem vol­na, ha si­ke­rül. Csak­hogy nem si­ke­rült. És fo­gal­mam se volt ró­la, mi aka­dá­lyo­zott meg ben­ne.

    Ki tud­ja, mi­ért, de nem ar­ra in­dult a lá­bam, amer­re sze­ret­tem vol­na, az­az az aj­tó fe­lé, ha­nem egye­ne­sen oda­vitt a vé­res nő és az im­már ugyan­csak vé­res Mr. Peters kö­ze­lé­be. Rá­adá­sul nem csak oda­vitt, ha­nem még rá is ki­ál­tot­tam a mez­te­len nő­re:

    –  Vanessa! Ide azt a kést!

    Tu­ti, hogy nem én vol­tam, aki ki­ki­a­bált be­lő­lem. Már csak azért sem én le­het­tem, mert ab­ban a pil­la­nat­ban olyan ha­ra­got érez­tem az is­me­ret­len nő iránt, hogy leg­szí­ve­seb­ben da­ra­bok­ra szag­gat­tam vol­na. És gő­zöm sem volt ró­la, mi­ért. Ta­lán azért, mert be­le­szúrt Mr. Petersbe?

    Vanessa a sze­mem­be né­zett. Hát ha én let­tem vol­na én, már­mint Debby O’Hara, bi­zo­nyá­ra még be is pi­sil­tem vol­na ré­mü­le­tem­ben. Bár a vé­res nő­nek szép ar­ca volt, ezek­ben a pil­la­na­tok­ban nem lát­tam raj­ta sem­mi szép­sé­get. Fú­ria volt, ami­lye­nek­ről az óko­ri mi­to­ló­gi­á­ban ta­nul­tunk. Fel­húz­ta az ínyét, mint a tá­mad­ni ké­szü­lő ku­tya. Meg­döb­ben­ve lát­tam, hogy a fo­gai is vö­rö­sek, akár­csak a sze­me és a bő­re.

    Az­az, de­hogy is vol­tam én meg­döb­ben­ve! In­kább kí­ván­csi­an bá­mul­tam a ké­pé­be, de azért nem aludt el egyet­len pil­la­nat­ra sem az éber­sé­gem.

    A nő fe­lém szúrt a kés­sel. Sze­ren­csé­re nem ta­lált el; még egy lé­pést kel­lett ten­nie fe­lém, hogy el­ér­hes­sen.

    S ő meg is tet­te a lé­pést. Igen gyor­san és ha­tá­ro­zot­tan. Szúr­ni akart, az­tán még­sem szúrt. Sze­mét a sze­mem­be fúr­ta, és az ar­com­ba szi­szeg­te:

    –  Hát te vagy az, te kis cafka? Te vetted el tőlem?

    Ez nyil­ván azt je­len­tet­te, hogy fél­té­keny­sé­gi drá­ma zaj­lik az osz­tály­te­rem­ben: Vanessa Mr. Peters el­ha­gyott va­la­ki­je és most bosz­­szút áll­ni jött el hoz­zá.

    Eb­ben a pil­la­nat­ban a ke­zét az ol­da­lá­ra szo­rí­tó Mr. Peters mö­gött fel­buk­kant az álom­be­li as­­szony. Olyan nyu­god­tan állt, mint­ha nem iz­gat­ná, mi tör­té­nik az or­ra előtt. Ami en­gem il­let, egy­ál­ta­lán nem érez­tem meg­le­pe­tést. Sej­tet­tem, hogy előbb-utóbb el kell jön­nie.

    Vanessa hát­ra­ha­jolt, hogy mi­nél na­gyobb erő­vel szúr­has­son be­lém.

    Az a fur­csa az egész­ben, hogy nem em­lék­szem tisz­tán a tör­tén­tek­re; mint­ha nem is én let­tem vol­na, aki ott állt a nő­vel szem­ben. Mint­ha kí­vül­ál­ló­ként fi­gyel­tem vol­na azt a lányt, Debby O’Harát, hogy va­jon mi az ör­dö­göt fog most csi­nál­ni?

    A fur­csa ru­hát és fej­kö­tőt vi­se­lő as­­szony bic­cen­tett, majd ami­kor lát­ta, hogy a kés fe­lém kö­ze­le­dik, ki­ál­tott va­la­mit – gő­zöm sincs ró­la, mit –, ki­nyúj­tot­ta a kar­ját, és a köz­vet­le­nül mel­let­tem ál­ló sze­mét­ko­sár­ra mu­ta­tott.

    S az a Debby O’Hara, aki ott állt Vanessával szem­ben, pon­to­san tud­ta, mit kell cse­le­ked­nie. El­ha­jolt a szú­rás elől, fel­kap­ta a sze­mét­ko­sa­rat, és egyet­len gyors, de ha­lá­lo­san biz­tos moz­du­lat­tal a mez­te­len as­­szony fe­jé­re húz­ta. Ek­kor mint­ha tö­re­dez­ni kez­dett vol­na az idő. Lát­tam, hogy las­san, mint­ha hó­pely­hek hul­la­ná­nak, né­hány hasz­nált pa­pír zseb­ken­dő, két le­rá­gott al­ma­csut­ka, va­la­mint egy üres Co­ca-co­lás do­boz re­pül ki a ko­sár­ból és le­pot­­tyan a pad­ló­ra.

    Vér­ma­sza­tos Vanessa na­gyot ki­ál­tott, és meg­pró­bál­ta le­rán­gat­ni a fe­jé­ről a sze­mét­ko­sa­rat. Amíg rán­gat­ta, ki­vet­tem a ke­zé­ből a kést. Vé­res volt, ám én még­sem un­do­rod­tam tő­le. Bár ko­ráb­ban, ha apám sztéket sü­tött, egy­sze­rű­en ki­ütött a nyers hús lát­vá­nya; csak ak­kor me­rész­ked­tem meg­fog­ni őket, ami­kor már meg­bar­nult raj­tuk a vér. Ez­út­tal vi­szont sem­mi vis­­sza­ta­szí­tót nem ta­lál­tam ab­ban, hogy ke­zem­be ve­gyem a vé­res kést.

    És Vanessát is ma­gam­hoz ölel­tem, ami­től még vé­re­sebb let­tem. Fő­leg, hogy úgy fic­kán­do­zott a ke­ze­im kö­zött, mint a meg­va­dult csi­kó.

    A Mr. Peters há­ta mö­gött ál­ló fej­kö­tős nő bó­lin­tott, majd szer­te­fosz­lott a le­ve­gő­ben. Én meg, mint aki jól vé­gez­te dol­gát, fel­vet­tem az asz­tal­ról azt a Shakes­peare ös­­szes drá­má­ját tar­tal­ma­zó bib­li­o­fil kö­te­tet, ame­lyet Mr. Peters ho­zott be szem­lél­te­tő esz­köz­ként, le­vet­tem Vanessa fe­jé­ről a sze­mét­ko­sa­rat, fel­emel­tem a kö­te­tet, és úgy vág­tam fej­be ve­le, mint­ha ez len­ne a vi­lág leg­ter­mé­sze­te­sebb dol­ga.

    Az­tán vis­­sza­ül­tem a he­lyem­re, és vár­tam, hogy tör­tén­jék vég­re va­la­mi.

 

 

Leslie L. Lawrence: Báthory Orsi történetei - Mogyoróallergia

 

32

 

Nem kel­lett túl so­ká vár­nom. Alig múlt el húsz perc, Erica már fel is tűnt a kö­ze­lem­ben. Ami­kor ész­re­vett, fe­lém in­tett, és meg­sza­po­ráz­ta a lép­te­it.

    Kis­sé zi­lált ál­la­pot­ban volt, mint­ha a pa­tak part­ján hem­per­gett vol­na. Vi­lá­gos­kék blú­za vi­har­ver­ten csün­gött raj­ta, s ha jól lát­tam, egy gomb is hi­ány­zott ró­la. Szó nél­kül ült le mel­lém, és csak rö­vid szü­net után szó­lalt meg.

    –  Cso­dál­ko­zol?

    Nyel­tem egyet. Mi a fe­nét mond­hat­tam vol­na?

    –  A ma­gán­ügyed – mond­tam az­tán ki­té­rőn, mi­köz­ben egy­re azon ke­se­reg­tem, hogy va­jon mi a fe­né­ért kell ne­kem foly­ton-foly­vást be­le­avat­koz­nom má­sok dol­gá­ba? Ki az ör­dög ta­szít be­le foly­ton va­la­mi­be, ami­be eszem ágá­ban sem len­ne ma­gam­tól be­le­mász­ni.

    –  Azt kér­dez­tem, hogy cso­dál­ko­zol-e? – kér­dez­te is­mét, ez­út­tal már fel­csat­ta­nó han­gon. – Ami azt il­le­ti, én is cso­dál­koz­nék a he­lyed­ben. Leg­szí­ve­seb­ben azt mon­da­nám, hogy együtt já­runk, de ez így nem len­ne egé­szen igaz. Az az igaz­ság, hogy csak meg­pró­bá­lok jár­ni ve­le. Hoz­zá aka­rok men­ni fe­le­sé­gül, Debby!

    Köz­lé­se úgy meg­rá­zott, mint­ha vé­let­le­nül kon­nek­tor­ba dug­tam vol­na a kö­röm­re­sze­lő­met.

    –  Hoz­zá akarsz… men­ni? – nyög­tem.

    Erica bó­lin­tott.

    –  Bár­men­­nyi­re is meglepő… igen.

    –  Be­le­sze­ret­tél?

    –  Majd fo­gok. Feltehetően.

    –  És Mike Longhorn? – kér­dez­tem.

    –  Mi van ve­le? – kap­ta fel a fe­jét.

    –  Úgy gon­dol­tam, hogy te és ő…

    –  Ugyan már, de­hogy! Csak nem kép­ze­led, hogy ös­­sze­ál­lok egy olyan fickóval…

    Aka­rat­la­nul is gyors ös­­sze­ha­son­lí­tást tet­tem a két fér­fi kö­zött. Ha ne­kem kel­le­ne vá­lasz­ta­nom, száz­ezer az egy­hez, hogy Mike-ot vá­lasz­ta­nám.

    Ak­kor Erica meg­fog­ta a ke­zem.

    –  Tu­dod, Debby, hogy én… meg­fe­le­lő­en jó­mó­dú va­gyok?

    Nem tud­tam ugyan, hogy pon­to­san mit je­lent ez a meg­fe­le­lő­en, de nem is ér­de­kelt.

    –  Ezért ez nem len­ne ki­fe­je­zet­ten ér­dek­há­zas­ság. Nem a pén­zé­ért men­nék hozzá… bár két­ség­te­len tény, hogy Wright gaz­dag ember… sok­szo­ros mil­li­omos, míg az én csa­lá­dom kö­zel sem őriz an­­nyi arany­dol­lárt a pár­na­ci­há­ban. De azért nem pa­nasz­ko­dom. Mind­azo­nál­tal en­gem el­ső­sor­ban nem a pén­ze ér­de­kel.

    Nem tud­tam, mi­cso­da, de nem is vol­tam kí­ván­csi rá. Vagy nem olyan na­gyon.

    Erica meg­szo­rí­tot­ta a ke­zem.

    –  Tu­dod, szí­vem, cse­cse­mő­ko­rom óta kro­ko­di­lok kö­zött nőt­tem fel. Ez még nem olyan nagy baj; ve­lük ki le­het jön­ni va­la­hogy. Azok azon­ban, akik kö­rü­löt­tem fo­rog­tak, az­az a csa­lá­dom, már más tész­ta. Tu­dom, hogy disz­nó­ság, amit mon­dok, Debby, de a kro­ko­di­lok jó­val esze­seb­bek ná­luk. Vi­lág­éle­tem­ben okos em­be­rek kö­zött sze­ret­tem vol­na él­ni, Debby, akik mást is lát­nak a vi­lág­ból, mint a kro­ko­di­lok bő­rét. Vi­lá­gos, amit mon­dok?

    –  Hát… az – bó­lin­tot­tam kény­sze­re­det­ten.

    –  Ezért is jöt­tem egye­tem­re. Ám én töb­bet aka­rok an­nál, mint­hogy ma­gam le­gyek okos és mű­velt. Ez még csak egy do­log, ön­ma­gá­ban nem sze­rez­ne ne­kem ak­ko­ra örö­met. El­vég­re a hü­lyék is bol­do­gok a ma­guk mód­ján. Szó­val, Debby, gye­rek­ko­rom óta azon áb­rán­do­zom, hogy tu­dó­sok kö­zött él­jek, akik nem­csak a pén­zü­ket szá­mol­gat­ják, ha­nem nagy dol­go­kon tö­rik a fe­jü­ket, nagy fel­fe­de­zé­sek­ről ál­mod­nak. Mint Jacques, pél­dá­ul. Te még nem hal­lot­tad, ami­kor a ne­ut­rí­nók­ról be­szél! El le­het ol­vad­ni tő­le, Debby! Te tud­tad, hogy a ré­szecs­ke­fi­zi­ká­ban a ne­ut­rí­nók kicseszettül fur­csán vi­sel­ked­nek? Jacques sze­rint, ha fel­gyor­sít­juk őket és még va­la­mi egye­bet is csi­ná­lunk ve­lük, be le­het bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a fény­nél is van na­gyobb se­bes­ség a vi­lág­min­den­ség­ben. Ez pe­dig meg­vál­toz­tat­ja a fi­zi­kai vi­lág­ké­pün­ket: Einstein me­het a fe­né­be a ma­ga szá­nal­mas kis re­la­ti­vi­tás­el­mé­le­té­vel.

    –  Ezt tőle… hal­lot­tad?

    –  Mit gon­dolsz? Majd ma­gam­tól jöt­tem rá, mi? Jacques ezen dol­go­zik, és ezt fog­ja meg­csi­nál­ni. Én meg azon dol­go­zom, hogy hoz­zá­men­jek, s meg is fo­gom csi­nál­ni. Ezért ijed­tem meg, ami­kor meg­lát­ta­lak ve­le. Azt hittem… hogy is­me­red va­la­hon­nan, és már… nem is tu­dom. Sze­ren­csé­re té­ved­tem. Na, mit szólsz hoz­zá?

    Is­te­nem, csak ne kér­dez­te vol­na!

    Erica sze­ren­csé­re meg sem vár­ta, hogy ki­nyög­jek va­la­mit, új­ra meg­szo­rí­tot­ta a ke­zem.

    –  Tu­dom jól, hogy mi­re gon­dolsz! Akik nem is­me­rik ala­po­san, azt gon­dol­hat­ják, hogy Jacques nem egé­szen nor­má­lis, és ez így is van! Egé­szen nor­má­lis em­be­rek nem szok­tak ne­ut­rí­nó­kon töp­ren­ge­ni, és nem akar­ják a po­kol­ba kül­de­ni Einsteint. Ez­zel együtt Jacques sze­ret­ni­va­ló fic­kó. És amúgy meg… őszin­tén szól­va, alig bí­rok ve­le. De mu­száj el­len­áll­nom ne­ki, mert… Csak ak­kor kap­hat meg, ha már a nya­kán a póráz… Ugye ér­ted, Debby?

    Blú­za le­sza­kadt gomb­ja he­lyé­re néz­tem. Hogy a fe­né­be ne ér­te­ném?

    –  Hát így ál­lunk, Debby. Jacques okos, zse­ni­á­lis, sze­xis, én pe­dig hoz­zá aka­rok men­ni. És hoz­zá is fo­gok!

    –  Hogy is­mer­ked­tél meg ve­le? – kér­dez­tem sóhajtva.

    –  Na, az egy kü­lön tör­té­net – emel­te fel a hang­ját fel­vil­la­nyo­zód­va at­tól a tény­től, hogy vég­re őszin­te kí­ván­csi­ság­ból is kér­de­zek tő­le va­la­mit. – Nem hal­lot­tál még a bá­tyám­ról?

    Érez­tem, hogy gyor­san meg­vál­to­zik a hang­ja tó­nu­sa. Má­sod­per­cek alatt bár­so­nyos­sá sze­lí­dült.

    –  Va­la­mit hal­lot­tam – bó­lin­tot­tam.

    Erica nyelt egyet, mint­ha a kön­­nye­it nyel­né. Én meg kor­hol­ni kezd­tem ma­gam az os­to­ba­sá­gom mi­att, hogy elő­ho­za­kod­tam az­zal, ami­vel nem lett vol­na sza­bad.

    –  Azt is tu­dod, hogy… meg­öl­te ma­gát?

    –  Tu­dom – bó­lin­tot­tam.

    –  Gondolom… a lá­nyok me­sél­ték?

    A lá­nyok alatt nyil­ván a la­kó­tár­sa­i­mat ér­tet­te. Nem vá­la­szol­tam, de ő nem is várt vá­laszt.

    –  Ő volt a csa­lá­dunk reménysége… és egyút­tal a fe­ke­te bá­rá­nya is. Apám nem akar­ta, hogy fi­zi­kus le­gyen. Azt akar­ta, hogy… ma­rad­jon ott­hon kro­ko­di­lo­kat nyúzni… per­sze csak át­vitt értelemben… bár a szó köz­na­pi ér­tel­mé­ben is elő­for­dul né­ha.

    Nyelt még egyet és a sze­mé­re szo­rí­tot­ta a ke­zét. Igye­kez­tem el­for­dul­ni, mint­ha nem lát­nám, de hát úgy­is tud­ta, hogy lá­tom.

    –  Bo­csáss meg – sza­bad­ko­zott az­tán im­már szá­raz han­gon. – Még mindig… néha…

    –  Oké, Erica – nyög­tem, és meg­pró­bál­tam vé­get vet­ni a kí­nos je­le­net­nek. – Nem olyan fontos…

    Erica azon­ban mint­ha meg sem hal­lot­ta vol­na a men­te­ge­tő­zé­se­met. Ke­gyet­len sza­vak fe­szí­tet­ték a bel­se­jét – ha nem be­szél, ta­lán ros­­szul is lett vol­na.

    –  Úgy volt, hogy az apám… majd­nem ki­ta­gad­ta. Ő volt a büsz­ke­sé­ge, és cir­ka ti­zen­két éves ko­rá­ig azt is tet­te, ami­re apám uta­sí­tot­ta, ak­kor­tól kezd­ve azon­ban fur­csán kez­dett vi­sel­ked­ni. Apám az is­ko­lá­nak tud­ta be, és dü­hös is volt a ta­ná­ra­i­ra, hogy el­csa­var­ják a fe­jét.

    –  El­csa­var­ják?

    –  Apám így mond­ta. Meg­bo­lon­dít­ják a hü­lye tu­do­má­nyuk­kal. Apám azt akar­ta, hogy Burt az örö­ké­be lép­jen, és fej­les­­sze to­vább a kro­ko­dil­far­mot. Ak­ko­ri­ban nagy volt az igény a kro­ko­di­lok bő­ré­re és a hú­su­kat is szí­ve­sen fo­gad­ták a bü­fék. S ak­kor, tes­sék, ezt a hü­lye gye­re­ket nem a kro­ko­di­lok ér­dek­lik, ha­nem va­la­mi más! Va­la­mi esze­lős, fel­fog­ha­tat­lan, ért­he­tet­len ba­rom­ság.

    –  A… fi­zi­ka?

    –  Ahogy mon­dod. Volt az is­ko­lá­ban egy fi­zi­ka­ta­nár, aki apám sze­rint meg­bo­lon­dí­tot­ta Burtöt. Burt még a kro­ko­di­lok for­má­já­ból, moz­gá­sá­ból, sőt a moz­du­lat­lan­sá­guk­ból is fi­zi­kai tör­vé­nye­ket vélt ki­ol­vas­ni. Apám hi­á­ba pró­bál­ta meg előbb szép szó­val, az­tán go­rom­bán le­be­szél­ni a szá­má­ra os­to­ba­ság­nak tű­nő fi­zi­ká­ról, nem si­ke­rült. Anyám is Burt mel­lé állt, így ket­ten már ered­mé­nye­sen ve­het­ték fel a küz­del­met apám el­len. És vé­gül győz­tek. Apám dúl­va-fúl­va kény­te­len volt be­le­egyez­ni, hogy Burt a Stanfordra men­jen.

    –  És te? – kérdeztem.

    –  Én ak­kor még ki­csi vol­tam; jó­sze­ré­vel fel sem fog­tam, hogy mi tör­té­nik kö­rü­löt­tem. Min­den­eset­re at­tól az idő­től kezd­ve apám el­kez­dett rám fi­gyel­ni. Nem em­lék­szem, hogy ad­dig meny­­nyi­re fi­gyelt vagy nem fi­gyelt – min­den­eset­re at­tól kezd­ve töb­bet fog­lal­ko­zott ve­lem, ked­ve­sebb volt hoz­zám – leg­alább­is anyám sze­rint. Kezd­tem én len­ni a re­mény­sé­ge.

    –  Úgy gon­dol­ta, te foly­ta­tod majd a kro­ko­dil-bu­si­nesst?

    –  Vagy a jö­ven­dő fér­jem. Nem egy­szer mon­do­gat­ta fé­lig tré­fá­san, fé­lig ko­mo­lyan, hogy ha férj­hez me­gyek, csak­is olyan fér­jet vá­laszt­ha­tok ma­gam­nak, aki sze­re­ti a kro­ko­di­lo­kat. Eb­ben a választhatok-ban per­sze az is ben­ne rej­tő­zött, hogy csak­is olyan fér­jem le­het, aki ne­ki is tet­szik. Aki to­vább vi­szi az üz­le­tet.

    Ma­ga elé me­redt és meg­csó­vál­ta a fe­jét.

    –  Saj­nos, azt hi­szem, én sem tu­dom tel­je­sí­te­ni a kí­ván­sá­gát. Ma már sze­ren­csé­re mint­ha nem is… iz­gat­ná an­­nyi­ra a do­log. Az öreg em­be­re­ket egy­re ke­vés­bé iz­gat­ják a vi­lág dol­gai. Szó­val, az a hely­zet, hogy ha nem is a bá­tyám­hoz ha­son­lít­ha­tó ke­mény­ség­gel, de én is fel­lá­zad­tam el­le­ne.

    Hall­ga­tott egy ki­csit, meg­nyom­kod­ta a sze­mét, az­tán foly­tat­ta.

    –  Burt itt vég­zett, va­gyis itt fe­jez­te be a ta­nul­má­nya­it. A Stanfordon tanult… ám az utol­só sze­mesz­te­rét már nem vé­gez­te ott… az a hely­zet, hogy Emanuel Wright pro­fes­­szor, Jacques ap­ja el­csá­bí­tot­ta.

    –  Tes­sék!?

    –  Burt írt egy dol­go­za­tot, va­la­mi ré­szecs­ke­fi­zi­kai prob­lé­má­val kap­cso­lat­ban, s ez an­­nyi­ra fel­kel­tet­te a pro­fes­­szo­ra fi­gyel­mét, hogy el­küld­te ide, Emanuel Wrightnak, aki már ak­kor a leg­jobb ré­szecs­ke­fi­zi­kus­nak szá­mí­tott a vi­lá­gon. Wright sze­mé­lye­sen uta­zott Stanfordba, be­szélt Burttel, és ide­hív­ta ma­gá­hoz. Meg­ígér­te ne­ki, hogy amint be­fe­je­zi a ta­nul­má­nya­it, ma­ga mel­lé ve­szi asz­­szisz­tens­nek. És így is tör­tént. Burt ide köl­tö­zött, és Wright pro­fes­­szor as­­szisz­ten­se lett. Két évig dol­go­zott mel­let­te, majd tör­tént va­la­mi, amit sen­ki sem tu­dott meg­ma­gya­ráz­ni, a rend­őr­sé­get is be­le­ért­ve. Burt… istenem… ön­gyil­kos lett. Be­vett egy ma­rék al­ta­tót. Rö­vid­del azu­tán, hogy… tör­tént ve­le va­la­mi. Wright pro­fesszor sze­rint bús­ko­mor­rá vált.

    Nem te­he­tek ró­la, de kez­dett fel­éb­red­ni ben­nem a kí­ván­csi­ság.

    –  Biz­tos, hogy ön­gyil­kos lett? – kér­dez­tem.

    Hü­lye­ség volt meg­kér­dez­ni, de még­is meg­kér­dez­tem. Az­tán azon­nal rá­döb­ben­tem, hogy mit is csi­nál­tam. Olyan ré­mü­let ön­tött el tő­le, hogy ve­rej­té­kez­ni kezd­tem tőle.

    –  Bo­csáss meg, Erica… – pró­bál­tam vol­na men­te­ge­tőz­ni, de Miss Saintfleur a sza­vam­ba vá­gott.

    –  Nincs sem­mi baj, Debby, én ma­gam is er­re gon­dol­tam. Hogy nem ön­gyil­kos lett, ha­nem meg­öl­te va­la­ki. És a zsa­ruk is gon­dol­tak rá. Jó ide­ig nyo­moz­tak, de nem tud­tak rá­jön­ni sem­mi­re. An­­nyit si­ke­rült csak ki­de­rí­te­ni­ük, hogy Burt egy­re gyak­rab­ban járt be a campusból a vá­ros­ba, és né­ha az éj­sza­kát is ott töl­töt­te egy pan­zi­ó­ban. A pan­zió tu­laj­do­no­sa sze­rint azon­ban Burt so­ha nem vitt fel sen­kit a szo­bá­já­ba.

 A zsa­ruk – bár ered­ményt nem tud­tak el­ér­ni – ennek ellenére mégis azt gya­ní­tot­ták, hogy sze­rel­mi tör­té­net van a hát­tér­ben: va­la­ki mi­att lett Burt ön­gyil­kos. Is­me­rő­sei sze­rint ak­kor már rossz ideg­ál­la­pot­ban volt, nem be­szélt sen­ki­vel, ma­gá­ba ros­kadt, egy­sze­rű­en ki­vet­kő­zött ön­ma­gá­ból. És a mun­ká­ját is el­ha­nya­gol­ta – leg­alább­is Wright sze­rint. Ő min­dent meg­pró­bált, hogy rá­jöj­jön, mi vál­toz­tat­ta meg an­­nyi­ra leg­te­het­sé­ge­sebb as­­szisz­ten­sét, de nem tu­dott rá­jön­ni sem­mi­re. Burt ma­gá­ba zár­ta a prob­lé­má­ját. Wright pe­dig sze­ret­te és tisz­tel­te an­­nyi­ra, hogy bé­kén hagy­ja, amit ma már hi­bá­nak tart. Ha job­ban a nya­ká­ra má­szik, ta­lán si­ke­rült vol­na ki­húz­nia be­lő­le va­la­mit. Ám ő bé­kén hagyta… el­mon­dá­sa sze­rint biz­tos volt ben­ne, hogy nő áll a hát­tér­ben. Azt hit­te, Burt szen­ved egy ki­csit, az­tán majd ma­gá­hoz tér. Ál­má­ban sem gon­dol­ta vol­na, hogy ilyes­mi meg­tör­tén­het. Cir­ka egy évé­be ke­rült, amíg an­­nyi­ra ös­­sze­szed­te ma­gát, hogy új as­­szisz­tenst al­kal­maz­zon Burt he­lyé­re. Mint­ha ar­ra várt vol­na, hogy Burt vis­­sza­tér­jen hoz­zá. Csak a No­bel-díj el­nye­ré­sé­nek lehetősége fe­led­tet­te va­la­me­lyest a bá­na­tát. Egy ré­szecs­ke­fi­zi­kai fel­fe­de­zé­sé­ért kap­ta, amit Burt ha­lá­la után tett. Egy­szer azt mond­ta ne­kem, hogy bi­zo­nyá­ra Burt se­gí­tett ne­ki a túl­vi­lág­ról. Ő fog­ta a ke­zét – per­sze át­vitt ér­te­lem­ben –, ami­kor a la­bor­ban a kí­sér­le­te­it vé­gez­te. Azt mond­ta, hogy a tar­kó­ján érez­te Burt le­he­le­tét. Most már ér­ted, Debby, hogy mi­ért jöt­tem én er­re az egye­tem­re? Pont er­re?

    –  Ki aka­rod nyo­moz­ni, hogy mi tör­tént a bá­tyád­dal?

    Erica mé­lyet só­haj­tott.

    –  Valóban… ez volt a szán­dé­kom. De még va­la­mi más is. Egy­sze­rű­en el akar­tam me­ne­kül­ni ott­hon­ról. És tény­leg ér­de­kel a ké­mia.

    –  És Jacques?

    –  Ó, Jacques! Elő­ször én is hü­lyé­nek néz­tem, az­tán rá­jöt­tem, hogy men­­nyi­re okos, de ezt ta­lán már em­lí­tet­tem is. Az a hely­zet, Debby, hogy nem én ke­res­tem meg Wright pro­fes­­szort, ha­nem ő en­gem. Va­la­hon­nan meg­tud­ta, hogy itt ta­nu­lok, és meg­hí­vott egy va­sár­na­pi ebéd­re. A csa­lád sze­re­tet­tel fo­ga­dott; nem­csak Mrs. Wright és Mr. Wright, ha­nem a gye­re­kek, Jacques és Jean-Luc is. Ak­kor még élt Mrs. Wright. At­tól kezd­ve gyak­ran meg­for­dul­tam ná­luk. Az­tán egy­szer csak ész­re­vet­tem, hogy Jacques ér­dek­lőd­ni kezd irán­tam. Én pe­dig el­ha­tá­roz­tam, hogy so­ha töb­bé nem me­gyek ha­za. Nem aka­rok kro­ko­di­lok kö­zött él­ni és az apám tár­sa­sá­gát sem aka­rom. Hát így tör­tént, Debby.

    –  Már nem is ér­de­kel, hogy mi tör­tént a bá­tyád­dal?

    Erica meg­csó­vál­ta a fe­jét.

    –  Szé­gyel­lem ki­mon­da­ni, de egy­re ke­vés­bé, Debby.

    –  Mi­ért?

    –  Mert… nos, mert ne­kem a sa­ját éle­te­met kell él­nem. Ami­kor ide­jöt­tem, úgy gon­dol­tam, nem le­het más cél­ja az éle­tem­nek, mint­hogy rá­jöj­jek, mi­ért halt meg Burt, az­tán ahogy múlt az idő, rá­döb­ben­tem, hogy az én éle­tem a sa­já­tom, és nem Burté. Ha nem aka­rom fel­ál­doz­ni egy ha­lot­tért, hagy­nom kell, hogy Burt be­le­hull­jon a fe­lej­tés kút­já­ba. Az­tán a Jacques mi­at­ti ál­lan­dó ag­go­da­lom is se­gí­tett a fe­lej­tés­ben. Ha ag­gó­dik va­la­mi­ért vagy va­la­ki­ért az em­ber, haj­la­mos ha­mar meg­fe­led­kez­ni ar­ról, ami nem kap­csol­ha­tó köz­vet­le­nül az ag­go­dal­má­hoz.

    –  Te ag­gódsz Jacques mi­att? – húz­tam ös­­sze a szem­öl­dö­kö­met.      –          Ko­ráb­ban ag­gód­tam – mond­ta. – És nem is ki­csit. Újab­ban már nem szük­sé­ges. – Meg­kö­szö­rül­te a tor­kát és rám pis­lo­gott. – Az a hely­zet, Debby, hogy Jacques nem egé­szen egész­sé­ges, bár a ve­szély je­len­tő­sen csökkent…

    Puff ne­ki! Nem tud­tam más­ra gon­dol­ni, mint ar­ra, ami­re már ko­ráb­ban is gon­dol­tam. Ne­ve­ze­te­sen, hogy Jacques sült­bo­lond, rá­adá­sul a ve­szé­lye­sek kö­zül va­ló. Lát­szott a sze­mén, és a sza­va­in is ér­ző­dött, hogy nincs rend­ben ve­le va­la­mi. Jé­zu­som, még sze­ren­cse, hogy amíg ket­tes­ben vol­tunk, nem tört rá az őrü­let.

    –  És nem félsz tő­le? – bu­kott ki a szá­mon.

    Erica meg­hök­ken­ve né­zett rám.

    –  Én? Ki­től fél­nék?

    –  Hát Jacques-tól.

    –  Mi­ért kel­le­ne fél­nem tő­le? Fél­te­nem kel­lett, nem fél­nem tő­le!

    Már nem volt vis­­sza­út. Va­la­mi le­győz­he­tet­len erő ar­ra ösz­tön­zött, hogy jól­ne­velt­ség ide vagy oda: kér­dez­zek to­vább.

    –  Ski­zof­rén?

    –  Ki­cso­da? – hök­kent meg is­mét Erica.

    –  Hát Jacques!

    –  Jacques? De­hogy az! Mi­ért len­ne ski­zof­rén?

    –  Ak­kor mi a ba­ja, ami­ért fél­te­ned kell?

    Erica még min­dig el­ké­ped­ve rá­zo­gat­ta a fe­jét.

    –  Is­te­nem, hogy gon­dol­hat­tál ilyen­re? Jacquesnek sú­lyos mo­gyo­ró­al­ler­gi­á­ja van.

    Ak­kor sem vág­hat­tam vol­na meg­döb­ben­tebb ké­pet, ha ki­lé­pett vol­na a bok­rok kö­zül két ví­zi­ló, és em­be­ri nyel­ven kezd­ték vol­na bi­zony­gat­ni, hogy ne­kik is mo­gyo­ró­al­ler­gi­á­juk van.

    –  Mogyoró… al­ler­gia? – nyög­tem. – Én meg… azt hittem…

    –  Nem hal­lot­tál még ró­la?

    –  Mi… ről?

    –  Hát a mo­gyo­ró­al­ler­gi­á­ról, ami­ről be­szé­lek.

    Nem is tu­dom, mit fe­lel­tem rá. Igaz, hogy hal­lot­tam már ilyes­mi­ről, de nem fog­lal­koz­ta­tott kö­ze­lebb­ről a do­log. Nem volt sen­ki az is­me­ret­sé­gi kö­röm­ben, aki­nek ilyen­je lett vol­na.

    –  Az a hely­zet, Debby, hogy Jacques sú­lyo­san al­ler­gi­ás a mo­gyo­ró­ra. Föl­di­mo­gyo­ró­ra, egyéb mo­gyo­ró­ra, még a pisz­tá­ci­á­ra is. Egyet­len szem mo­gyo­ró elég ah­hoz, hogy ro­ha­mot vált­son ki ná­la, ami akár az éle­té­be is ke­rül­het. Ha ödémásodás lép­ne fel – már­pe­dig az lép­het fel – akár be­le is pusz­tul­hat. Olyan cse­kély men­­nyi­ség is ro­ha­mot vált­hat ki ná­la, ami­lyet jó­sze­ré­vel még ész­lel­ni sem le­het. Ér­ted már? Ha ren­del va­la­hol va­la­mit, és csak csi­pet­nyi mo­gyo­ró­vaj is van ben­ne, már­is ro­ha­mot kap­hat tő­le.

    –  Jé­zu­som! – nyög­tem. – Nem akár­mi.

    –  De nem ám! És ugyan­ez a hely­zet az öc­­csé­vel, Jean-Luc-kel is.

    –  Ez an­­nyit je­lent, hogy Mr. Wright…

    –  Ő nem, de az any­juk igen. Mrs. Wright igen. Ő be­le is halt egy ro­ham­ba. Ak­kor még Mr. Peacock nem fej­lesz­tet­te ki a ké­szü­lé­két.

    –  Mr. Peacock?

    –  Wright pro­fes­­szor ba­rát­ja, hí­res ké­mi­kus. Két év ke­mény mun­ká­já­val ki­fej­lesz­tett egy fé­lig ké­mi­ai, fé­lig me­cha­ni­kai ala­po­kon nyug­vó ké­szü­lé­ket, amely a leg­cse­ké­lyebb mo­gyo­ró­men­­nyi­sé­get is ké­pes ki­mu­tat­ni, még­hoz­zá má­sod­per­cek alatt. Az­óta Jacques és Jean-Luc bár­hol ét­kez­het; csak hoz­zá kell érin­te­ni­ük az étel­hez a ké­szü­lé­ket, és azon­nal ki­de­rül, hogy fo­gyaszt­ha­tó-e szá­muk­ra vagy sem. – Fel­állt, le­si­mí­tot­ta a szok­nyá­ját, meg­igaz­gat­ta a blú­zát és rám mo­soly­gott. – Ne­kem most men­nem kell, Debby. Ha se­gít­ség­re len­ne szük­sé­ged, ál­lok a ren­del­ke­zé­sed­re. Ke­ress meg nyu­god­tan, kü­lön­ben pe­dig há­lás len­nék, ha nem em­lí­te­néd sen­ki­nek, hogy mi van köz­tem és Jacques kö­zött. Nem sze­ret­ném el­ki­a­bál­ni a dol­got.

    Rá­tet­tem a te­nye­rem a szám­ra, ami azt je­len­tet­te, hogy tő­lem az­tán nem fog ki­szi­vá­rog­ni sem­mi. Erica bó­lin­tott, és el­sé­tált az épü­le­tek fe­lé.

    Vis­­sza­ül­tem a pad­ra, és tör­tem a fe­jem, mint ahogy a mo­gyo­rót szo­kás.

            Ne­kem sza­bad volt. Én nem vol­tam al­ler­gi­ás rá.

Életrajz

Lőrincz L. László — Leslie L. Lawrence, illetve Frank Cockney néven is ismert író, orientalista, műfordító.

1939. június 15-én született Szilvásszentmártonon.

Középiskolai éveit Kaposváron, a Cukor— és Édesipari Technikumban fejezte be, majd az ELTE BTK történelem-mongol szakán szerzett diplomát 1962-ben. Később a Magyar Tudományos Akadémia Orientalisztikai Munkaközösségének tagja, a Kelet-kutató intézet tudományos főmunkatársa, az ELTE előadója.

1967 óta a nyelvtudományok kandidátusa.

Tanulmányai során hosszú éveket töltött a Távol‑Keleten, ösztöndíjasként tanult az ulánbátori Állami Csojbalszan Egyetemen, valamint a bonni Friedrich Wilhelm Egyetemen.

1966-ban nősült, két gyermeke van: lánya, Lőrincz Judit Lívia 1971-ben született, fia, Lőrincz Márton 1973-ban.

A tibeti és a mongol folklór és irodalom, valamint e népek történelme képezi tudományos munkásságának fő területeit. Mintegy 100 tudományos cikke jelent meg e témakörökben, ezen kívül burját és mongol eposzokat fordít.

Írói tevékenységét ifjúsági regények írásával kezdte. Igazán népszerű íróvá azonban a nyolcvanas évek elejétől megjelenő tudományos fantasztikus regényei, valamint a Galaktika folyóiratban megjelent sci-fi novellái tették. Ezeket a Lőrincz L. László néven megjelentetett műveket Galaktika-díjjal és Arany Meteor-díjjal jutalmazták.

Leslie L. Lawrence írói álnéven kiadott első munkája, a Sindzse szeme hozta meg számára az országos népszerűséget. E néven publikált, többségében keleti tárgyú kalandregényeiben ötvöződik a biztonsággal kezelt tudományos ismeretek és a kutatások során felhalmozott tapasztalatok ismeretterjesztő szándéka, valamint a fordulatos, izgalmas cselekmény. E kettősség — a tudományos háttér és az élvezetes olvasmányosság — adja e művek igazi értékét.

Munkájának része és szenvedélye az utazás, a mai napig is lehetőség szerint regényeinek minden helyszínét felkeresi, hogy az adott országnak és az ott élő népek kultúrájának minél szemléletesebb leírását tudja adni.


Álmaim asszonya
Mogyoróallergia

A két könyv az új sorozat első két kötete. A sorozat egy amerikai tinédzserlány történetével indul. Debby O'Haráról kiderül, hogy vonzzák a gyilkosságok, valamint csodálatos... érzéke van a tettes(ek) leleplezéséhez. Lehet, hogy Miss O'Hara nem is az, akinek hiszi magát? Lehet, hogy a szülei nem is az igazi szülei? Lehet, hogy egy évszázadokkal korábban élt, titokzatos, idegen asszony kísérti éjszakánként? Vajon ki lehet ez az asszony? A nyomok Közép-Európába vezetnek...

Szállítási idő: 2 munkanap

Mai aktuális
2017. 11. 21., kedd, Olivér napja van.
Holnap Cecília napja lesz.
Gyenge eső4 °C, Gyenge eső
Kiemelt ajánlataink
ÉN VAGYOK A KUTYUSOD / EGY BUNDÁS TÁRS NAPLÓJA
MARIA CUCCHI
HALÁLOS MÁSOLAT
DARJA DESOMBRE
MÁRK, A CÁPA / HARAPÓS KÖNYVEK
LAPOZÓ
MESÉK 3 ÉVESEKNEK
VÁLOGATÁS
NAGY FIÚTESTVÉR VAGY
VÁLOGATÁS
BOLEYN ANNA / A LEGHÍRHEDTEBB ANGOL KIRÁLYNÉ
SUSAN BORDO
A ROMANOVOK / AZ UTOLSÓ FELVONÁS
ROBERT K. MASSIE
A KIS JÉZUS SZÜLETÉSE
MESEKÖNYV
IZABELLA / A FRANCIA RETTENTHETETLEN
COLIN FALCONER
KREATÍV NAPLÓK: SZÉPSÉG / TIPPEK, ÖTLETEK, VÁZLATOK
VÁLOGATÁS
ÜNNEPI DÍSZEK / LAPRÓL LAPRA
LAPOZÓ
VARÁZSLATOS ÜNNEPEK
MESEKÖNYV
BABAALBUM / KISLÁNY
VÁLOGATÁS
LÁNGELMÉK - A NAGY RABLÁS
JEFF DIAMANT
SZÁLLÍTÓESZKÖZÖK / ISMERD MEG!
VÁLOGATÁS
A BOROSTYÁN ŐRZŐJE
FREDA LIGHTFOOT
LAKTÓZMENTES ÉTELEK / A GYÓGYÍTÓ SZAKÁCS
CSIGÓ ZITA, KOCSIS BÁLINT
ÉTELEK / ISMERD MEG!
VÁLOGATÁS
MARADJ ERŐS! / LE TUDOD GYŐZNI MINDAZOKAT, AKIK TERRORIZÁLNAK VAGY MÁS MÓDON ELNYOMNAK
NICK VUJICIC
UTÓPIATERVEZET / COVERT-ONE 10.
ROBERT LUDLUM, KYLE MILLS
A SZIVÁRVÁNYSZÜRKE
MONICA CARROT
33 TAPAS / LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
CSIGÓ ZITA, KOCSIS BÁLINT
A VILLA
ROSANNA LEY
A GYŰLÖLET FÁJA I-II.
LESLIE L. LAWRENCE
BOURNE BOSSZÚJA
ROBERT LUDLUM, ERIC VAN LUSTBADER
A KÖRÖMVIRÁGOS SÁL
SUSAN MEISSNER
APÁD, ANYÁD IDE LŐJÖN! 2. kiadás / PUHA
VAVYAN FABLE
HANNAH ÉS A FELFÖLDI / VÖRÖS RÓZSA TÖRTÉNETEK
SABRINA YORK
A MENNYEI JERUZSÁLEM SZELLEME
DARJA DESOMBRE
HALÁLOS KERINGŐ / TÁNCPARKETTKRIMI 2.
ELLA BARRICK
HŰVÖSVÖLGYI SULI 7.
MAROS EDIT
GOODBYE, PICCADILLY / OTTHON ÉS A FRONTON, 1914
CYNTHIA HARROD-EAGLES
ARANY OROSZLÁN
WILBUR SMITH
A DÁN LÁNY
DAVID EBERSHOFF
KLEOPÁTRA / A NÍLUS LÁNYA
COLIN FALCONER
NEM MÚLÓ KORSZAKOM
ŐSZI RÓBERT
SZEMENSZEDETT SZERELEM / VÖRÖS RÓZSA TÖRTÉNETEK 1.
SZÁNTAI ANDA
A LÁNY HÉT NÉVVEL / SZÖKÉSEM ÉSZAK-KOREÁBÓL
HYEONSEO LEE
MAGÁNÜGY
CSÁKI JUDIT - ALFÖLDI RÓBERT
A SULI RÉMEI - A RÉMEK SULIJA 3. / GYÖNGYVÉR ÉS A VÉRFORRALÓ
ARDATI LILI
ÚJJÁSZÜLETÉS
STEPHEN KING
B ÉPÜLET 3. - TOMI NAGY TITKA / HŰVÖSVÖLGYI GIMNÁZIUM
SZÁNTAI ZITA
ZENDÜLŐK KIRÁLYSÁGA
COLIN FALCONER
HŰTŐMÁGNES - LESLIE L. LAWRENCE
HŰTŐMÁGNES
HŰTŐMÁGNES - HŰVÖSVÖLGYI SULI
HŰTŐMÁGNES
VIAGRA-NAPLÓ
BARBARA ROSE BROOKER
SZELLEMEKKEL SUTTOGÓ / KARANTÉNSZOBA
STEVEN PIZIKS
A SIVATAG ISTENE
WILBUR SMITH
VAVYAN FABLE KERÁMIABÖGRE/ FEHÉR SZÍNŰ, ÁLMOK TENGERE MINTÁZAT
NINCS
MAGYARORSZÁG TÚRAÚTVONALAI - BUDAPEST ÉS KÖRNYÉKE / TÚRÁZÓK NAGYKÖNYVE
DR. NAGY BALÁZS
VEGETÁRIÁNUS ÉTELEK / MAGYAR IDÉNY SZERINT
KOCSIS BÁLINT, CSIGÓ ZITA
AZ ÉLET VIRÁGOS OLDALA
MARY KAY ANDREWS
LUCA PIHEN
LŐRINCZ JUDIT LÍVIA
MR. ROSENBLUM LISTÁJA
NATASHA SOLOMONS
SZEDERKE - A MEGMENTŐ / RÉT-VÖLGYI PÓNIK
CHE GOLDEN
CHARLIE MERRICK ÉS A KÍVÜLÁLLÓK
DAVE COUSINS
A JÉGBE FAGYOTT SÁRKÁNY KOLOSTORA I-II.
LESLIE L. LAWRENCE
VISSZA AZ ÉLETBE
DR. JIM B. TUCKER
SOMERSET
LEILA MEACHAM
A HERCEGNŐK VILÁGA / BÚJÓCSKÁZÓ KÉPEK
LAPOZÓ
MEZÍTLÁB
ELIN HILDERBRAND
GASZTRO AJÁNDÉKOK, MINDEN ALKALOMRA
CSIGÓ ZITA, KOCSIS BÁLINT, SZELECZKY-TAKÁCS VIKTÓRIA
JÓZSEF TÖRTÉNETE / BIBLIAI MESEKÖNYVEK
LAPOZÓ
HALÁLOS
SANDRA BROWN
33 SALÁTA MINDENKORRA / LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
CSIGÓ LÁSZLÓ, MENG TÜNDE
MR. DARCY NYOMÁBAN / GIMIS VERZIÓ
ERIN BUTLER
33 SALÁTA MINDENKORRA / LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
CSIGÓ LÁSZLÓ, MENG TÜNDE
CANDLEFORDI KISASSZONYOK
FLORA THOMPSON
A TŰZ ÉS JÉG VILÁGA / A TRÓNOK HARCA ÉS WESTEROS ISMERETLEN HISTÓRIÁJA
E. GARCÍA JR., GEORGE R. R. MARTIN
A SZERETET PRÓFÉTÁJA
KHALIL GIBRAN
HIÁNYZOL
LOUISE DOUGLAS
SZIKOMORFÁN SZÜLETTEM
EDWARD KELSEY MOORE
CSÓK ÉS SZÁJFÉNY
KATIE D. ANDERSON
A SULI RÉMEI - A RÉMEK SULIJA 2. / GYÖNGYVÉR ÉS A VÉRLÁZÍTÓK
ARDATI LILI
AZ ESTI KÖDÖK KERTJE
TAN TWAN ENG
A TŰZ ÉS JÉG DALA NAPTÁR 2015.
GEORGE R. R. MARTIN
HŰVÖSVÖLGYI SULI 5.
MAROS EDIT
AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG KÜSZÖBÉN / ÉVSZÁZAD-TRILÓGIA 3.
KEN FOLLETT
A SIVATAG ISTENE
WILBUR SMITH
TELJES MEGTISZTULÁS / A HATÁSOS MÉREGTELENÍTÉS TITKAI
JERRY LEE HUTCHENS
A SULI RÉMEI - A RÉMEK SULIJA 1. / GYÖNGYVÉR ÉS LIDÉRCVÁR
ARDATI LILI
33 PARTISÜTEMÉNY / LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
KEREKES SÁNDOR
A LOVAK TESTBESZÉDE
SUSAN MCBANE
KUTYA-TESTBESZÉD / 100 JEL ÉS JELENTÉSÜK, HOGY ÉRTSÜK ŐKET
TREVOR WARNER
AZ ÉJSZAKA DOKTORA
LŐRINCZ L. LÁSZLÓ
NAGY KATALIN / EGY ASSZONY PORTRÉJA
ROBERT K. MASSIE
A TEMETÉS
COURTNEY COLLINS
SZELLEMEKKEL SUTTOGÓ / A BOSSZÚ
DORANNA DURGIN
B ÉPÜLET 1. - VIVI ÉS A RÓMEÓK / HŰVÖSVÖLGYI GIMNÁZIUM
SZÁNTAI ZITA
KRISTÁLYOK KERTJE
AMANDA QUICK
ÉDES, MINT A BŰN / KEMÉNY
VAVYAN FABLE
EMLÉKÖRVÉNYEK
TILLY BAGSHAWE, SIDNEY SHELDON
RETRO - ÚJRATÖLTVE / GYEREKKORUNK ÍZEI ÉS ÚJRAGONDOLT VÁLTOZATAIK EGY SZAKÁCSKÖNYVBEN
CSIGÓ ZITA, SZALISZNYÓ TIBOR, KOCSIS BÁLINT
FÜSTFÜGGÖNY
SANDRA BROWN
likeikon